Csípős hungarikumok
A nagymamám konyhájába tévedve nehezen kerülnénk el a nemzetiségi kérdést. Én magam nem vagyok híve a "Dagadjon a mellünk, hisz magyarok vagyunk!" életérzésnek, ugyanakkor nem vetem meg azokat, akik így vélekednek. Kényes téma ez, épp annyira, mint a rasszizmus, a holokauszt, vagy épp a politika. Egy picit megpiszkáljuk a felszínt, és máris emberek egész sorának okoztunk gondolkodásra szánt pillanatokat, vagy sértettséggel, esetleg empátiával színezett hangulatot. Azonban egy biztos: a régi magyar emberek, ha megkérdezték őket nemzetiségükről, hovatartozásukról, büszkén, kihúzott vállal harsogták, hogy ők bizony magyarok!
Általánosítani szeretek a legkevésbé, épp ezért nem lehet azt állítani, hogy teljesen eltűnt a magyar vérmérséklet a világról, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, meglehetősen megfakult.
A mentalitás még mindig jelen van ugyan, de sokkal csendesebb formában; inkább a konyhai lámpán lógó szárított erőspaprika, és a népi motívumokkal díszített, falra függesztett porcelánok hirdetik tulajdonosuk valódi mivoltát.
Általánosítani szeretek a legkevésbé, épp ezért nem lehet azt állítani, hogy teljesen eltűnt a magyar vérmérséklet a világról, de azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, meglehetősen megfakult.
A mentalitás még mindig jelen van ugyan, de sokkal csendesebb formában; inkább a konyhai lámpán lógó szárított erőspaprika, és a népi motívumokkal díszített, falra függesztett porcelánok hirdetik tulajdonosuk valódi mivoltát.
